Ez a vírus mindent borított: eddigi életünket, szokásainkat, rituáléinkat, biztonságérzetünket, néhány országban már a társadalmi bili is borul. Nem csoda, hiszen még mindig nem tudjuk, hogyan állítsuk meg, kitől kaphatjuk el, és ezért nincs már megoldás, mint újra és újra behúzni a féket leállítani szektorokat, és reménykedni, hogy ismét csökkentést mutat majd a statisztika.
Mi hétköznapi emberek tehetetlenül nézzük, mit kezdenek mindezzel vezetőink, és bízunk abban, hogy mi leszünk a kivételek, akik megússzák.
Pedig sokat tehetünk mi is, elsősorban és főleg a maszkkal, meg odafigyeléssel, távolságtartással, higiéniával.
Ez a maszk viselés azért eléggé beszédes is. Vannak – mondhatjuk: vagyunk – akik hordjuk, mert hordani kell. Szabályosan, szájat, orrot fedve, és arra is figyelünk, hogy ne álljunk a másik sarkába, ha pénztári sorban állunk. Aztán vannak az alibizők, akik orr alá tolják, ennél is viccesebb és szomorúbb a toka-maszk, vagyis akik „éppen most húztam le, mert nincs levegőm” mondattal vágnak vissza, ha valaki csúnyán néz rájuk. Újabb kategória a felkarra húzott maszkkal boltba betérő. Ez már nyílt üzenet: értem én, mi a szabály, de tojok rá. És a végén a maszk nélküliek, akik amolyan társadalmon kívüliséget képviselnek. Ők az örök lázadók, a betörhetetlenek, akiket egy halálos vírus sem rendszabályozhat meg. Ennek épp az ellentéte az egyedül autóban szemig felhúzott maszkban, gumikesztyűben vezetők, akik még önmagukban sem bíznak, és önmagukat sem akarják megfertőzni.
A maszkviselés megfigyelése nagyon izgalmas játék. A villamoson, a boltban, az utcán, vagy éppen az autóban létezők maszkhoz való hozzáállása sokat elmond arról, kik is ők, hogyan gondolkodnak magukról, másokról, a közösségről, a világról. És ez a deklaráció most kivételesen látszik is, leolvasható, így lényegében magunk gyártotta jellel járunk-kelünk, közlekedünk. A maszkkal üzenünk.
