„Elkötelezettek vagyunk bolygónk védelmében, a fenntarthatóság eszméje mentén szervezzük tevékenységünket. Érzékenyek vagyunk környezetünkre, odafigyelünk arra, hogy az egyenlő elbánás elve érvényesüljön mindennapjainkban. Minőséget, értéket nyújtunk ügyfeleinknek, akiknek visszajelzéseire, véleményére érzékenyen reagálunk. Munkatársaink jelentik számunkra a legfőbb értéket, akikre hosszú távon számítunk, és biztosítjuk számukra a munka és a magánélet egyensúlyát…” Négy mondat, ami ismerős lehet a vállalati kommunikációt kicsit alaposabban nyomonkövetőknek. Négy mondat, amely önmagában is segíthetne a világ jobbá tételében. Négy mondat, amelynek valóságtartalma a legritkább esetben felel meg a tényeknek, mégis lépten-nyomon belefutunk, elmélázunk azon, hogy valóban ennyire figyelmetlenek lennénk, hogy nekünk nem ez jön le? Akkor meg miért?
Van a mainstream, amelybe illik beállni, amelytől ciki eltérni, és amelyet akkor is mantrázunk, ha a bajszunk alatt magunk is kuncogunk rajta, hogy mekkorákat tudunk azért néha füllenteni. Vevőként, ügyfélként, üzleti partnerként, vagy éppen munkaerőpiaci aspiránsként szívesen elhisszük a nagyotmondásokat, hátha mégis igaz, és akkor milyen jól is járunk. De a valóság bizony kegyetlen. A tulajdonosok, részvényesek, a társadalmi elvárások érdekei szerint megfogalmazott vállalati üzenetekkel az a baj, hogy nem igazak, nem is lehetnek azok. A bővített újratermelés, a fogyasztói társadalom kiszolgálása eleve ellentmondásban van a bolygó megmentésének nemes ügyével. A junk foodon, fast fashion-ön, eldobható eszközökön felnőtt generációk nem hiszik el, és nem is várják el, hogy igaz legyen, amit látnak, olvasnak, hallanak. Vesznek, mert így szokták meg, mert valami épp akciós, vagy mert már régen vettek belőle.
A marketing – szerintem legalább is – a megkülönböztetés művészete. Milyen jó lenne, ha ez a megkülönböztetés nem a szorulásig erőltetett idiótaságok kitalálásában merülne ki, hanem mondjuk igazságtartalmában, még akkor is, ha az a nap végén nem vezet azonnal szenté avatásunkhoz. Milyen jó lenne, ha valami az lenne, ami, ha nem kábítanánk másokat és ezzel magunkat értelmezhetetlen szövegekkel, és mindezek következtében nem lepődnénk meg azon, hogy mások mekkora hülyék… És akkor súlyos pénzeket sem kellene értelmetlen fenntarthatósági stratégiákért kifizetnünk, amikről már megírásuk pillanatában jól tudtuk, melyik polcon is fog pihenni az idők végeztéig, vagy éppen a következő esedékes auditig.
Ez a kommunikáció eldobható, és eldobandó. Mert nem a megfelelő irányba visz.
