Sándor a gyártelep szélén meghúzódó raktárcsarnokban dolgozik évtizedek óta. A műszak kezdetekor ugyanazon portán lép be, mint az összeszerelőben dolgozó munkatársai, ám ő a főépületen áthaladva minden alkalommal átvág az udvaron a daruk és targoncák között, és a nehezen nyíló raktárajtón át jut el végül munkahelyére. Szeret itt dolgozni, megszokta már a perifériát: bár hozzá jutnak el utoljára a hivatalos információk, a távolság és a nehézkes megközelítés miatt legtöbbször békén hagyják, a hírekről meg úgyis értesül másoktól. Már reggel a buszon képbe hozza Zoli, aki utcabeli és ugyanott száll fel, mint ő. Zoli karbantartó, jár-kel a szervezetben, mindig ott bukkan fel, ahol szükség van rá, és a kényszerű leállások alatt az adott gép kezelőivel kedélyes beszélgetésekkel szokták elütni az időt. Ilyenkor tekintik át a cég jelenét, a belső viszonyokat, a jövő-menő kollégákat és a legtöbbször nem mulasztják el megkonzultálni a fizetésemelés várható mértékét, valamint – kis színesként – a belső szerelmi szálakat is igyekeznek kibogozni. Zoli tehát képben van, így Sándor is úgy érezheti, látja, érti a dolgok történését, és ennek megfelelő magabiztossággal látja el véleményformáló feladatait a raktárba gyakran betérő kollégák irányába.
Sándor és Zoli egy spontán, informális kommunikációs csatorna részei. Tevékenységük hiánypótló, óriási igény van rá, hiszen mindenki tudni szeretné, hogy a cég, ahol életük nagy részét eltöltik, hol tart, merre megy, mit és miért döntenek a vezetők. Leginkább azért, mert ez alapján tudják meghatározni hozzáállásukat, és meghozni a számukra fontos döntéseket. A vállalati térerő tehát mindig létezik, függetlenül attól, hogy ezt a vezetők tudatosan tudják-e, akarják-e alakítani. Ha akarják, esélyük van arra, hogy egy strukturált, formalizált, tehát uralt térerőn keresztül azok az információk fedjék le a szervezetet, amely a legjobban segítik elő az üzleti célok megvalósulását, a közös értékek megerősítését. Minden csak szándék, no meg szakszerű tervezés és működtetés kérdése.
