Reggel negyed kilenc, kezdődik az élet az irodában. Érkeznek a kollégák, irány a kávéautomata. A nap fénypontja a gőzölgő fekete, ráadásként ott a sok kedves munkatárs, akikkel öröm elcsevegni fontos és kevésbé fontos dolgokról. Igazi demokratikus környezet ez: kortól, nemtől és beosztástól függetlenül bárkivel összefuthatunk, és 2-3 perc alatt begyűjthetünk, megoszthatunk fontos információkat, amelyek muníciót adnak döntésekhez, tovább lépésekhez, összefüggések megértéséhez.
Aztán megbomlik az idill, az első kolléga jelzi, hogy neki most rohannia kell, mert kezdődik az aktuális meeting, és így tesznek többen is: ki-ki megy a maga fontos dolgára. Megtelnek a tárgyalók, a szerencsés teamek-nek jut is hely, a későn ébredőknek már nem. A vállalat szellemi súlypontja immár a meeting room-okba helyeződik át. Aki éppen nem megbeszélésen ül, olykor kicsit kirekesztettnek is érzi magát, hiszen a fontos dolgok a zárt ajtók mögött dőlnek el, a kívülállókat meg majd értesítik.
De lessünk be egy pillanatra a fontos meetingen ülőkhöz! Egy-másfél órás menetre minimum érdemes számítani, ennyi biztosan kell ahhoz, hogy komoly munkát végezzenek az asztal körül ülők. Ennyit még akár ki is lehet bírni, főleg akkor, ha érdemi munka tud folyni. Érdemi, vagyis felkészült, informált, kompetens emberek valódi előrelépést tudnak elérni bizonyos, céges értelemben vett komoly és fontos dolgokban. Hiszen ezért ültek össze. Vagy nem?
Bármennyire is furcsának tűnik, nem mindig van ez így. A modern kori vállalati működési kultúra egyik alapegységévé vált a meetingen ülés. Reggeltől estig, hónunk alatt a notebookkal, kezünkben az ásványvizes vagy energiaitalos flakonnal vonulunk értekezletről értekezletre, egyre fásultabban vagy ingerültebben, egyre komolyabb időnyomás alatt. Hiszen valamikor fel is kellene dolgozni mindazt, amiben megállapodtunk. Aztán – komoly zavaró tényezőként – ott vannak a kollégák, a meetingen nem ülők, a kirekesztettek. Amikor kilépünk a tárgyaló ajtaján, odapenderülnek hozzánk és elkezdenek kérdésekkel bombázni, aláírásokat kérni, problémákkal terhelni bennünket, az empátia, a megértés legkisebb jelét sem mutatva felénk. Pedig mi nagyon elfoglaltak vagyunk, ezért is ülünk folyton meetingen.
Minden helyzet megteremti a maga reakcióját, és ez esetünkben is így igaz. A megbeszélések sorozatába kényszerített munkavállaló rájön arra, hogyan tud túlélni és valamennyire megfelelni eredeti feladatainak, szakemberként vezetőként mozgásban tartania saját magát. A főszereplő a technológia: notebook, okostelefon. Adott esetben mindkettő egyidejű használatával létrehozza a maga párhuzamos valóságát, amelyben a meetingen ülés közben végre „dolgozni” is képes: levelet ír, táblázatot tölt, chatel, feladatok oszt ki és kér be a beosztottjaitól. Ül a meetingen és lényegében egyszerre kettőn van jelen. Kettőn, amelyek között megosztja figyelmét. Kettőn, vagyis lényegében egyen sem. És itt zárul be az ördögi kör: minél többet meetingelünk, annál kevesebb időt tudunk lényegi munkatársi környezetben, az együttműködés valós terében tölteni, ezért egyre többet foglalkozunk megbeszélések alatt más, fontos dolgokkal, ami miatt nem tudunk ott lenni a fizikai megbeszélésen, ezért egyre többet kell ott ülnünk, ahol nem szeretnénk. Mindezek fejében a kollégák, beosztottak nem jutnak információhoz, mert nincs idő velük egyeztetni, így aztán lábra kél a pletyka, a szóbeszéd, hiszen tudjuk jól: ahol nincs elég információ, ott keletkezik. Morbid, igaz?
Pedig ki lehet törni ebből a körből. Nem kell más hozzá, mint időről időre végiggondolni, elemezni, rendszerezni, hogy mi a valóban fontos, mi a sürgős. Azt is, hogy e kettőnek mi a viszonya, és mi kell ahhoz, hogy gyorsan, áramvonalasan, a kommunikációt is lean-ként felfogva dolgozzunk együtt. Mi, vezetők és beosztottak, vagyis a cég munkatársai.
