Közöttünk élnek, és egyre többen vannak. Nemcsak a ma már klasszikusnak számító, részmunkaidős vagy home office-ban dolgozó kollégákról beszélünk, a kapucnis pulcsis programozóról, vagy a megbízói számára közösségi oldalakat kezelő kismamáról. Itt az ideje, hogy az atipikus foglalkoztatás egyre jobban ismert fogalma mellett megismerkedjünk az atipikus munkavállalók hozzáállásával is. Ők azok, akik a reptéren is be tudnak fejezni egy táblázatot, a buszon ülve is át tudják olvasni a maileket: amit egy asztal mellett majd újra elő kell venni, azt pedig hagyják olvasatlannak. Találkozhatunk az atipikus munkavállalóval a co-working irodákban, a kávézókban, vagy akár a vonaton, amikor a debreceni ügyfeléhez nem autóval megy, mert így útközben is tud dolgozni. (Amúgy az autóban is tud, főleg ha többen utaznak: ilyenkor megbeszélést tartanak, és ha valaki nincs ott, akkor behívják telefonon.)
Munkájuk ugyanis van bőven. A munkahelyük vagy a munkaidejük már jóval rugalmasabb, hiszen adott, konkrét feladatot kell elvégezniük, és rájuk van bízva, hogyan lesz ez a munkavégzés a leghatékonyabb, a legeredményesebb. Előfordul, hogy a hétvégi teljesítménytúrán szerzett csúnya bokaficam után nem megy táppénzre az atipikus munkavállaló, hanem otthonról folytatja a munkáját napközben, home office-ban. Nemcsak az Y és a Z generáció tagjai között találunk ilyen példákat: fordítók, szerkesztők, grafikusok és sok egyéb szakma tagjai már régóta így dolgoznak, de cukrász és keramikus is van, aki otthoni műhelyből szállít ki.
Az atipikus foglalkoztatási formákat jogszabályok határozzák meg, az atipikus foglalkoztatott viszont – vagyis az atipikus munkavállaló – törekszik arra, hogy minél jobban saját maga szabályozhassa a munkavégzését. Hogy ne kelljen beülnie egy meetingre, ahol semmi dolga nincs, ne kelljen végigolvasnia egy hetven lépésben forwardolt lánclevelet, amihez semmi köze, törölgetni a maileket, amikre csak alibiból cc-zték.
Az atipikus foglalkoztatás egy gyűjtőfogalom: azok a foglalkoztatási formák tartoznak ide, melyek egy vagy több elemükben eltérnek a hagyományos (általában heti 40 órás, határozatlan idejű alkalmazotti, munkahelyen végzett munkát jelentő) munkaviszonytól. Már a 2010-es évek elejétől vonatkoznak regulák a munkaviszony egyes típusaira: a Munka Törvénykönyve pedig fejezetben szabályozza az egyes atipikus foglalkoztatási formákat.
És mostanában még valaki szabályozza, egyre láthatóbb mértékben: maga a munkavállaló. Egyre többen vannak, és önszerveződő módon, bottom-up működéssel, priorizálással alakítják ki. Az agilitást és a rezilienciát nem workshopon vagy tanácsadóktól tanulták, hanem az élet maga mutatta meg az optimalizálás nagy titkait.
Kérdés persze, hogy az atipikus munkavállalásnak milyen gazdasági környezetben, milyen szektoriális adottságok mellett van létjogosultsága. Vannak állások, melyek esetében jól definiálható, hogy mikor dolgozik valaki ténylegesen, máskor viszont nem ilyen egyszerű a helyzet. Az atipikus munkavállalónak éppen azért drága az ideje, mert nem azért kap fizetést, mert egy kőépületben eltölti az időt reggel fél kilenctől délután fél ötig. Egy ilyen helyen hallottam, amikor szendvicsért sorban állva magam elé akartam engedni egy hölgyet, aki mosolyogva legyintett: Köszönöm, de dolgozom, úgyhogy ráérek!
Az atipikus munkavállaló nem ér rá, miközben dolgozik – hiszen tényleg dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy akár kisebb energiafogyasztással…
És mi a tennivaló mindezzel? Ha már megjelentek, ha már rendelkezésre állnak, ha már érdemes velük egyre nagyobb fókusszal számolni, akkor helyet kell teremteni számukra a szervezetben, a folyamatokban és mindenekelőtt a kommunikációban. Ehhez pedig nem árt egy alapos áttekintés, elemzés, értékelés és új, korszerű, immár atipikus-barát vállalti információs rendszer kialakítása.
