Lassan tíz éve annak – hogy szalad az idő, – hogy végig söpört a legutolsó pénzügyi, gazdasági válság az egész világon. Zseniális filmek, megannyi tanulmány, elemzés emlékezett meg azóta az eseményről. Amire viszont biztosan emlékszik mindenki, akinek valamilyen vállalati felelőssége, funkciója van, az a depresszió. Muszáj volt visszahúzódni, konszolidálni, újrarakni az alapokat, hogy aztán újult erővel indulhasson meg a növekedés. A gazdaság már csak ilyen, felfutások, stagnálások, válságok követik egymást, és bár mindig mindenki megfogadja, hogy tanul a fájdalmas tapasztalatokból, a vége sokszor ugyanazoknak a hibáknak az ismételt elkövetése lesz.
Az idézett válságot egy szókapcsolattal írtuk le annak idején: csökkenés menedzsment. Meg kellett ugyanis tanulnunk, hogy a folyamatos növekedés időszaka után hogyan lehet élni, túlélni egy zsugorodó piacon, zsugorodó szervezetben, zsugorodó bevételek és fedezet mellett. A lécet valamennyire azért sikerült megugrani, sőt, még talán jót is tett a hatékonyságnak: kiderült, hogy a kevesebb is lehet elég.
Manapság új értelmezésben került elő a csökkenés menedzselése. A munkaerő piac produkálta azt a drámai fordulatot, amelynek révén most újra kell értékelnünk, mennyire értékes is a munkaerő, mennyire drága tud lenni a fluktuáció és milyen sok mindent tehet és kell tennie a vállalat vezetőinek ahhoz, hogy stabilizálni tudják a szervezetet. Újabb tanulni való, újabb kihívások, újabb kompetenciák beemelése a szervezetbe. Megúszni a jelek szerint nem lehet, a munkaerő szűke tartósnak tűnik. Minél előbb beleállunk a helyzetbe, annál gyorsabban fog menni az alkalmazkodás. A tét ugyanis nagy: üzletfolytonosság, versenyképesség, növekedési potenciál fenntartása. Vagyis a jövő a tét.
