Katával a belvárosban futottunk össze nemrég, egy május végi délutánon. Öt éve közösen dolgoztunk egy hosszabb projektben, egy nagy nemzetközi vállalatnál: én külső szakértő voltam, ő pedig szeniorként épp akkor váltott: egy másik nagy céghez ment át. „Azóta is ott vagyok – meséli.- Szerencsésen túléltük a COVID-ot, és megmaradt abból az időszakból, hogy akkor megyek be, amikor akarok, annyit vagyok otthon, amennyit akarok, amíg úgy végzem el a munkám, ahogy ez a cégnek és nekem is jó. Tudod, ez egy izgalmas létforma: a szabadúszó és az alkalmazotti lét minden előnyét egyesíti, a hátrányok nélkül.”
Hm. Új kaszt születik? A munkavállaló, aki nem ugrik el a feladat elől, hanem magáénak érzi azt, és lelkesen oldja meg, gyűri le – mert közben tudja, hogy nem fog, nem kell kiégnie, mert rábízzák a határok és az arányok megtartását – mindaddig, amíg ez működik. Szereti, amit csinál, ért is hozzá, személyes indíttatásból törekszik a legjobbra (már-már hiúsági kérdést csinálva az eredményességből), miközben nem kell munkamániássá válnia, és kibírnia, hogy nála csekélyebb képességű vagy kényelmesebb kollégái merő irigységből a workaholic címkét aggassák rá. A munkaadó pedig mindezt respektálja.
Van olyan munkatárs, Kata beosztásában is, akire nem bíznak ennyi mindent. Aki nem feltétlenül lusta, csak mondjuk kevésbé önálló, aki csak a problémákat detektálja, a megoldások kialakítása nélkül. Rá is szükség van, de más menedzsmentet (felügyeletet) igényel, mint Kata. Mert ő bizony megfogja a feladatot, és akkor teszi fel a kezét, ha elvégezte. Lehet, hogy közben konzultálnia kell más munkatársakkal, de ebben is önjáró, betartva a céges protokollt: memót készít az együttműködésről, sőt akár ennek alapján a folyamat fejlesztésére is tesz javaslatot. Nem él vissza a bizalommal, nem retteg a felelősségtől, és ami a lényeg, nem keveri össze a kettőt. A helyén van, ám ezt a helyet ő is alakítja. A részvételével, a munkája minőségével, a jelenlétével, a kapcsolódásaival.
Amikor annak idején együtt dolgoztunk, feltűnt, hogy Kata egyszerre precíz (a mérésekben pedig kifejezetten penge) és laza. Az eredményre nagyon koncentrált, de hogy ki milyen úton jut el az adatokig, és hozza határidőre a leadandót, arra nem igazán feszült rá. Ment is minden, mint a karikacsapás, és őszintén elszomorodtam, mikor megtudtam, hogy annál a megbízónál már nem dolgozunk együtt.
Nem vagyunk egyformák. Közben természetesen azt sem várhatjuk el a több tucat, vagy több száz beosztottat foglalkoztató munkavállalóktól, hogy egyedi módon viszonyuljanak minden munkatársukhoz, azok képességei és személyiségük alapján. Azonban érdemes felismerni, hogy kik azok, akik autonóm módon szállítják a minőséget, és nemcsak a munkát lehet rájuk bízni, hanem a munkavégzést is. Ugyanis ha őket is belepréseljük azokba a skatulyákba (folyamatokba), ahová a lassabban, nehezebben mozdulók, a több irányítást igénylők kerülnek, akkor ezzel egyben szárnyukat is szegjük. Vagy ahhoz csinálunk kedvet, hogy máshol próbálgassák a szárnycsapásaikat.
Nem könnyű helyzet, de nem tehetünk úgy, mintha nem alakult volna ki, nem lenne itt velünk. Idomulnunk kell hozzá, és a sokféleség bőszen lobogtatott jelszavának erről is kell szólnia. Hajrá Kata, légy a céged legelkötelezettebb szabadúszója!
