Jogosítványt azért kapunk, hogy igazolható legyen, el tudunk bánni egy kétkerekű/négykerekű járművel, a szabályokat betartva, másokra tekintettel eljuthassunk innen-oda, épségben és egészségben. A jogosítványig sok tanulni valónk van, a táblák, szabályok, az elsőbbségek, a viszonosság elve mind olyan tudnivaló, amely nélkül nem mehetünk ki a forgalomba. Egy vállalati szervezetben vezetőként dolgozni szintén feltételez komoly felkészültséget, ahol a felelősség a ránk bízott munkatársak, kollégák, beosztottak sorsáról, hatékonyságáról, biztonságáról, fejlődéséről, teljesítményéről szól. Mindehhez viszont a legtöbbször nem szükséges a vizsgatétel, nem kérnek vezetői engedélyt, pedig nagyon sok múlik azon, hogy értünk-e hozzá.
Vezetőkkel dolgozva szinte mindig előjön a felkészültség kérdése, amit nem adnak sem a mérnöki, sem a közgazdászi, jogi, technikusi végzettséghez, a tudást, tapasztalatot menet közben esve-kelve lehet megszerezni. Jó esetben van minta, olyan mentor, példakép, akitől tanulhatunk, és az sem ritka, hogy épp olyannal hoz össze a sors, akit pont nem akarunk követni, hiszen nem jó példával jár elő. A vezetői készségek az esetek túlnyomó többségében megszerezhetők, fejleszthetők, kinek könnyebben, kinek nehezebben.
Gyakran felmerül a kérdés, milyen a jó vezetői stílus. Szigorú, keménykézzel irányító, aktívan résztvevő, terelgető, bevonó-felhatalmazó, vagy éppen ráhagyó? Nincs két egyforma eset, bármelyik lehet jó, ha a végeredmény, a teljesítmény ezt igazolja. Mégis, általában az a cél, hogy ne csak a munkát adjuk ki és kérjük számon, de úgy legyen eredményes az együttműködésünk, hogy közben jól érezzük magunkat és fejlődünk egyénileg és közösségként egyaránt. Ha hasonlatot keresünk, a már idézett autóvezetésből vehetünk példát. A mai korszerű autókon megtalálhatóak a vezetéstámogató rendszerek. Az alapszintű sávelhagyásra figyelmeztető pittyegéstől egészen a magasabb szintű önvezetésig. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az autó irányítását teljes egészében átadjuk a technikának, amely tudja a dolgát, szenzorokkal, radarokkal figyel, korrigál, beavatkozik a szükséges, mindezt úgy, hogy nekünk a kormányhoz, a pedálokhoz sem kell nyúlnunk. A vezetőre lényegében nincs is szükség, ő is csak egy az utasok közül. A sávtartó ennél alacsonyabb szinten támogat, jelez, ha az autó kitérni akar a sávból, mert mi nem figyeltünk oda, vagy akár bele is nyúl a kormányba, visszaterelve a kocsit a vonalak (szabályok) közé. És persze létezik a teljesen kikapcsolt állapot, amikor kormánnyal, pedálokkal, index-szel és aktív, folyamatos figyeléssel magunk vezetünk.
Vállalati vezetőként az autopilot üzemmód csak nagyon kivételes esetekben alkalmazható, olyan tervező, alkotó, projekt jellegű csapatoknál, ahol a végső cél megadásán kívül nincs más dolgunk, mint a végeredményt megtekinteni. Sokkal inkább a sávtartóhoz lehet hasonlítani a napi vezetői feladatokat, ahol a szabályok, folyamatok (sávok) ismerete révén belül tudunk maradni a normál helyzetek keretein, és csak szükséges helyzetekben kell korrigálunk. Vagy megtehetjük, hogy magunk kormányozunk, állandó, aktív jelenlétünkkel mikromenedzseljük a csapatot. A két szélsőséges helyzet (manuális vezetés, autopilto) között a sávtartó üzemmód felelhet meg leginkább a legtöbb szervezet igényeinek: önállóságot, felkészültséget feltételez, enged bizonyos szabadságot a napi munkában, ám megvéd a szélsőséges helyzetektől úgy, hogy közben lehetővé teszi a vezető magasabb szintű (tervezés, elemzés, people management) feladatainak elvégzését.
