Ez most némileg provokatív téma lesz, de talán érdemes róla közösen gondolkodni: a törzsgárda, dolgozói jubileum megünneplésének kérdéséről lesz szó.
Érezhető dilemmát okoz sok vállalati közösség számára, mit is kezdjen az 5-10-15-20, vagy akár még több éve a szervezetben dolgozó munkatársak elismerésével. Általános szokásként ma egy céges rendezvényen szólítják meg az érintett kollégákat, akik általában nagy nyilvánosság előtt vehetnek át valamilyen emléktárgyak, oklevelet, vagy éppen plakettet. Szép gesztus, mégis, ha jobban belegondolunk, nem is annyira könnyű a dolgot megfelelően értelmezni. Vegyük sorra az érintetteket:
A törzsgárdisták – ők a nagy öregek, akik a céges kultúra folytonosságának letéteményesei, nagy idők tanúi, akik már akkor itt voltak, amikor még… Belőlük egyre kevesebb van érthető módon, hiszen jönnek az újak, a fiatalok, „hígul” a cég, változik a légkör, a stílus, a tempó, és úgy általában minden. Ezért egyre magányosabbnak érzik magukat, igyekeznek alkalmazkodni, viszonyulni, és ha csak nem vezetők, meghúzni magukat, hogy lehetőleg ne ők legyenek az elsők a listán, ha racionalizálni, értsd: leépíteni kell. Eljön a félkerek-kerek évforduló, és a vezetés – a legjobb szándéktól vezérelve – nyilvánosan hívja fel a többiek figyelmét rájuk, akiket egyre nehezebb a jövő, a lendület, a dinamizmus jelképeként azonosítani. Szegények az évzárón, nevük felolvasása után kimennek a cégvezetőhöz, a kollégák enyhe tapsa közepette átveszik az emléktárgyat, és kényszeredett mosollyal az arcukon visszaülnek a helyükre, miközben a sorokból szórványos suttogásokat lehet beazonosítani: „Ez meg kicsoda?”
A vezetők – kényesen ügyelnek arra, nehogy elmulasszák az abban az évben esedékes évfordulósokat. Megkezdődik a „mit is adjunk nekik” kötelező gyakorlat. Az ügyvezetői tikárság, a HR osztály, a kommunikációs vezető egymást győzködve keresik a megfelelő megemlékezési formát, tárgyat, általában a kelleténél jóval több időt és energiát fordítva a feladatra. A díjátadó eseményen pedig komoly ügyvezetői kihívás az érintett kollégák méltatása, hiszen amellett, hogy sokaknak nagyon komoly a hozzájárulásuk a sikerekhez, vannak olyanok is, akiket még az ügyvezető sem ismer személyesen, hiszen adott esetben új fiúként még nem volt módja találkozni velük. Aztán az sem mindig könnyű, hogy a vállalati stratégia jövőbe mutató íve és a múlt öröksége hogyan illeszthető össze frappáns üzenetként, pláne olyan szektorokban, ahol a hosszú táv a negyedév…
A többi kolléga – manapság komoly vita folyik arról, hogy mi a jobb: egy vállalatnak hűséget esküdni és akár évtizedeket eltölteni, lényegében munkaerőpiaci zárvánnyá válva, vagy időről időre váltani, saját érdeket érvényesítve keresni az előre jutási lehetőségeket, zárójelbe téve a klasszikus értelembe vett lojalitást. A törzsgárdista munkatársak között szerencsére sokszor akadnak azok a „szakik”, a nagy öregek, akikkel öröm akár beszélgetni is, mert kisúlyukban a szakma, a rutin, a mesterfogások. Ám vannak olyanok is, a nagy túlélők, akinek legfőbb tehetsége az elvegyülés, a szem előtt levés elkerülése, akik zseniálisan úsznak meg minden leépítést, átszervezést. Rólunk mindenki tudja, hogy semmirekellők, és amikor nagy dérrel-durral megünneplik céges jelenlétük kerek évfordulóját, jogosan merül fel sokakban a kérdés: „Ezt így hogy…?”
Egyszóval nem egyszerű a helyén kezelni a törzsgárdát, illetve nem magától értetődő. Érdemes a fentieket végiggondolni, hiszen ahány nézőpont, annyi érdek.
