Beszorultunk a négy fal közé. Ki itt, ki ott igyekszik feltalálni magát, tenni napi dolgát, fenntartani legalább valamit az eddigi rutinból. Hiszen feladatunk van, felelősségünk van, évek, évtizedek szokásai visznek tovább lendületből. Közben pedig lehetséges, hogy éppen most kellene lehúzódni a „kötelesség-autópályán”, leparkolni, egy kis időre, venni egy nagy levegőt, elővenni a „küldetés-térképünket” és elgondolkodni azon: jó irányba megyünk-e és a jó úton haladunk-e. Lehet. De nem biztos.
Nem tudjuk, hogyan lesz holnaptól, csak azt tudjuk, hogy másképp. Baj ez? Igen, sokaknak biztosan. A kiszolgáltatottaknak, akik nem tudják befolyásolni saját útjukat. Bár ilyenkor érdemes azon is elgondolkodni, hogy tényleg így van-e, tényleg csupán utasok-e egy vonaton, amit nem ők vezetnek, és remélik, hogy el is jutnak valahová, ahová szeretnének. Néha talán le is lehet szállni, átszállni egy másikra, vagy mondjuk vonatról másra váltani. Lassabbra, gyorsabbra, saját járgányra.
Holnaptól másként lesz, és ez izgalmas is. Mert holnaptól lehet másként is csinálni. Szokásaink rabjai vagyunk, egyénileg és vállalatban egyaránt. Folyamatok cipelnek a hátukon, amiről érezzük, hogy kényelmetlenek, sokszor haszontalanok, de annyira azért nem, hogy azt mondjuk: tegyél már le, most én jövök!
A vállalatban dolgozók 30-50 %-a állítólag nem tudja, mi is napi munkájának valódi értelme. Szerintem ennél bizonyos helyeken akár magasabb is lehet az arány. Ijesztő, és egyben hihetetlen lehetőség ez számunkra. Ha már úgyis másként lesz holnaptól minden, ha már a négy fal között gondolkodásra vagyunk kárhoztatva, milyen klassz lenne jó mélyen beletúrni a szervezetbe, a folyamatokba, a céges belső viszonyokat meghatározó struktúrákba, felülről ránézni saját térképünkre és legalább eljátszani a gondolattal, hogy mehetünk-e másfelé, szállhatunk-e más eszközre, juthatunk-e messzebb, minta ezt eddig gondoltuk.
Szerintem igen. Mindig lehet másképp. És most az alkalom is adott rá.
