Az elmúlt napokban gyakran hallhattuk, vagy akár olvashattuk is a közösségi oldalakon, posztokban, kommentekben: tartok ettől az évtől, 2023 nem sok jót ígér. Kérdés, hogy vajon dolga-e például a vezetőnek azzal foglalkoznia, hogy a munkatársai, beosztottjai tartanak a jövőtől, túl sok bizonytalanságot tapasztalnak maguk körül már a mindennapi életben is? És ezt már nem is tagadják…
Érzelmek nélkül nincs közösségi élet: érzelmeink pedig egy-egy lelkiállapotot mutatnak fel. Az egyénét, a csapatét. Érzelmeink sokfélék: félelemről is annyiféléről beszélhetünk, ahány félelmet keltő dolgot észlelünk magunk körül. A dolgok tehát félelmet keltenek az emberekben – ami pedig megvédi őket, az nem más, mint a kultúra.
Miért is? A jó és karbantartott – vállalati vagy akár lokális – kultúrában való részvétel elsősorban biztonságot jelent a közösség tagjai számára. A kultúra kisebb és nagyobb elemei képessé teszik az embereket arra, hogy megfelelő eszközökkel (például jól kialakított kommunikációs folyamatokkal, rendszerrel, üzenetekkel) megoldják a félelem menedzselését. Vagyis: rendet, struktúrát teremtsenek a kiszolgáltatottnak tűnő életben, jelentéssel ruházzák fel az őket körülvevő dolgokat.
Lecserélhetjük a rossz eszközöket: beletörődés helyett elfogadással viszonyulhatunk saját félelmeinkhez, vagy más érzelmünkhöz is – vagy akár a világ alapvető bizonytalanságához. A félelem azonnal csökkeni kezd, ha nem harcolunk vele. Az érzelmeket is lecserélhetjük: ahelyett, hogy a legrosszabbtól tartanánk, reménykedhetünk a legjobbakban. A zavaró gondolatainkat gyakran hatástalaníthatjuk akciókkal, tettekkel. Roland Paulsen svéd szociológus szerint: „Cselekedni annyi, mint vállalni a katasztrófa kockázatát. Nem cselekedni is annyi, mint vállalni a katasztrófa kockázatát. A kockázatkerülés katasztrófája már bekövetkezett.”
Ha nem hagyjuk, hogy a „fortélyos félelem igazgasson bennünket”, hanem ehelyett nekilátunk a helyzetek kezelésének, ahol a negatív érzelmek megjelennek, sokkal előbbre jutunk.
