Elismerte, bevallotta, elárulta. Szörnyű idő lesz, borzalmas vihar közeledik, rettenetes hidegre készülhetünk. Mindezek idézetek újságcikkek szóhasználatából. Bizony általánossá kezd válni, hogy magánbeszélgetéseink írásos formáiban már alig használunk pontot a mondat végén, leginkább felkiáltójellel zárjuk gondolatainkat. Akkor is, ha állítunk, kijelentünk. Mert így nyomatékosabb, figyelemfelkeltőbb, érzelmesebb. És persze ott vannak a nélkülözhetetlen emojik is, ugye? 🙂
Ha egy nyolc általánost becsülettel elvégzett magyar polgár beleolvas a közösségi média napi rutinnak számító tartalmába, valószínűleg elbizonytalanodik: hogyan is kell használni az igekötős igéket? „Használt ruha el adó…”.
A közösségi felületek, elsősorban a még írásosságra épített Facebook ijesztő képet fest írástudatlanságunkról. Most derült csak ki, hogy szegény tanító nénik és tanár bácsik magyar nyelv és irodalom óráinak nagy része haszonlatan időtöltés volt. A sajtó, a közbeszéd, vagyis édes anyanyelvünk leggyakoribb megnyilvánulási formái pedig leghangolóak. A helyesen írni nem tudás és a hatásvadász médiakommunikáció együttesen értékteleníti el legegyedibb kincsünket, azt a magyar nyelvet, amely csak a miénk, és amiért csakis mi felelünk.
Meg kellene fordítani a tendenciát, oda kellene figyelnünk arra, amit és ahogyan leírunk, kiejtünk, hátha ennek is divatja lesz, ahogyan szerencsére egyre több komment kezdődik azzal, hogy kijavítjuk egymás helyesírási hibáit, mert hogy miért is ne tennénk meg ezt jó szándékkal, ha egyszer „báncsa” a szemünket.
