Egy általam nagyra becsült konferenciaszervező egyszer viccesen azt találta mondani, hogy egy konferencia legértékesebb része a szünet. Ettől a kijelentésétől aztán jóval később – érthető okokból – finoman elhatárolódott, én azonban mély hittel képviselem azóta is ezt az álláspontot. A szakmai összejövetelek egyik, talán legfontosabb célja ugyanis az együttlét, a beszélgetés, a kapcsolatépítés, és mindezeken keresztül a feltöltődés. Noha én is rendszeresen kihegyezett ceruzával (na jó, nyitott laptoppal) ülök be egy-egy előadásra, és gyűjtögetem a gondolatmorzsákat, a sajátométól eltérő logikájú véleményeket és megközelítéseket, azért a kávészünet pezsgését semmi pénzért nem hagynám ki.
Most viszont a COVID jött, látott, és legyőzte többek között a konferencia bizniszt is. Tudom persze, hogy a legtöbben átmigráltak az online térbe, de azért az mégsem teljesértékű, vagyis nem az igazi. Lássuk be, hogy az átlag konferencia látogató – hozzám hasonlóan – főleg barátkozni járt a közösségbe, és legyen bármilyen jó is a tartalom, bármennyire is profi a technika, interaktív a környezet, nagyon nehéz órákon át a képernyőn keresztül mereven figyelni, és követni a mondanivalót.
Van azért pozitív következménye is ennek a helyzetnek. Mint minden kihívás, nehézség, a COVID is beindította az innovációt, a kreativitást, jól megdolgoztatva az érintettek szürkeállományát, és nyilvánvaló, hogy ki fogja termelni azokat a megoldásokat, amelyek aztán a vírus utáni – remélhetőleg nem túl távoli – jövőben is velünk maradnak majd.
És mit tehet addig is az átlag konferencialátogató? Például a korábbinál gyakrabban, intenzívebben konzultálhat ügyfeleivel, partnereivel, beszélgethet arról, hogy ügyfele ügyfelének az ügyfele hogyan is érzi magát, és ebből elég sok minden kiolvasható lesz számára is arról, hogy mire is kell felkészülni, vagyis merre megy a világ. Mert beszélgetni jó, beszélgetni kell, beszélgetni muszáj. Akár van konferencia, akár nincs.
