A régi rendszer egyirányú, mint a régi tévéadás: ők mondják, te nézed, és ha nem érted, az a te bajod. Az X generációnak még simán belefért, az Y már kezdte unni, a Z meg inkább felmegy a Discordra, ahol legalább válaszolnak, ha kérdezel.
A hierarchikus rend, a fegyelem és a tekintélytisztelet – ezek voltak a klasszikus poroszos szervezetek tartópillérei. És a kimondatlan üzenet: nem azért vagy itt, hogy gondolkodj, hanem hogy végrehajts. A poroszos munkahelyi kultúra a 20. század ipari és katonai logikájából táplálkozott, akkoriban ennek volt értelme: nagy tömegeket kellett standardizált módon megszervezni, a hibák súlyosak voltak, a szabályok szigorú betartása pedig hatékonyságot hozott. A poroszos kommunikáció a 20. század ipari logikájának mellékterméke volt: utasítás, végrehajtás, ellenőrzés. Gyors, hatékony, olcsó.
Ez volt az a világ, amelyben az X generáció felnőtt, számukra természetes, hogy a munkahely hierarchikus, és a főnök szava törvény: nekik ez nem egzotikum, hanem alapképzés. Ha egy Z-s fiatal három hónap után odavágja, hogy nem érzem, hogy értelmes, amit csinálok, az X-es főnök szemében ez gyakran hiszti, nem pedig természetes igény. Olyan rendszerekben nőttek fel, ahol a főnök szava volt a végső igazság, a munkahelyi kommunikáció természetes formája pedig a parancs és jelentés.
Az Y generáció ebben még félig otthon van. Már kóstolták a szabadságot, de gyerekként azért megtapasztalták a rendszer szigorát is: iskolapadban, katonás edzőknél, első főnöknél. Így ők kettős érzéssel tekintenek a poroszos munkahelyre: egyrészt fojtogató, másrészt ismerős közeg. Mint egy régi, kényelmetlen, de mégis megszokott kabát. Az Y generáció amúgy is két világ között él: egyszerre látták a „stabil munkahely” fogalmát és annak leépülését is. Számukra a poroszos munkahely inkább egy átmeneti emlék: még elfogadják, de közben érzik, hogy ez hosszú távon nem működik. Megtanulták, hogy a világ bonyolultabb annál, mint amit egyetlen hierarchikus parancs képes lenne lefedni. Érzik, hogy valójában nem a tartalom, hanem a státusz beszél. Ők tapasztalták meg először, hogy a merev, hierarchikus kommunikáció gyakran lassít, mert a bonyolult problémák nem egy ember fejében oldódnak meg, hanem közös gondolkodással.
A Z generáció teljesen más koordinátarendszerben mozog. Nekik a munkahely nem a túlélés terepe, hanem önkifejezési platform. Számukra a poroszos logika annyira abszurd, mint amikor valaki kézzel írja le a Wikipédia-cikket, hogy biztos megmaradjon. A Z-sek nem lázadni akarnak, hanem értelmet keresnek – és ha nem találnak, egyszerűen továbblépnek. Olyan világban nőttek fel, ahol az információhoz bárki hozzáférhet, a hálózatosodás a természetes, és a közösségi médiában mindenki a saját márkáját építi. Nem értik, miért kéne vakon engedelmeskedni egy főnöknek, ha az nem tud értelmes választ adni a miért-re. A kommunikációt nem vertikálisnak, hanem horizontálisnak látják: a tudás, az információ és a vélemény megosztása számukra természetes. Ha valaki csak utasításokat ad, az számukra nem vezető, legfeljebb egy rossz chatbot – és a rossz chatbotot egyszerűen kikapcsolják. Egy Z-generációs munkavállaló szemében a poroszos kommunikáció nemcsak elavult, hanem versenyképtelen is: a gyors reagálás és kreatív alkalmazkodás korában ez a módszer túl lassú.
A munkaerőpiac egészében ez egyre inkább feszültséget szül. Az X generáció vezetői még sok helyen poroszosan kommunikálnak, miközben a Z generáció belépői ezt egyszerűen nem tolerálják. Ez a kulturális ütközés a jövőben meghatározza a fluktuációt, a lojalitást és végső soron a termelékenységet is. A paradoxon az, hogy a poroszos kommunikáció a saját logikája szerint hibátlan: gyors, egyértelmű, nem hagy helyet vitának – csak éppen ott kezd omladozni, ahol gondolkodni kell.
Kérdés, hogy a munkahely, ami még mindig hajlamos a poroszos rendhez ragaszkodni, felismeri-e, hogy a fiatalabb generációk már egészen más pályán játszanak. És a valódi kihívás nem az, hogy engedünk vagy szigorítunk, hanem hogy megtaláljuk azokat a szabályokat, amelyek mellett mindhárom generáció érdemben együtt tud játszani. A gazdasági logika is ebbe az irányba tol: a kreativitás, a gyors alkalmazkodás és az autonóm gondolkodás ma sokkal nagyobb hozzáadott értéket termel, mint a vak fegyelem. A poroszos rendszer tehát egyre kevésbé versenyképes, és ahol mégis fennmarad, ott elsősorban a kiszolgáltatottabb, alacsonyabb bérszintű munkaerőnél találjuk meg.
Nem tudjuk még, mennyire lesz fájdalmas az átmenet – főleg azoknak, akik még a régi világban szocializálódtak. Azt sem, hogy vajon hány generáció kell még ahhoz, hogy teljesen anakronisztikussá váljon. Az X még elviseli, az Y már ironizál rajta, a Z pedig egyszerűen nem hallja meg.
A poroszos kommunikáció legnagyobb baja nem is az, hogy sértő, vagy hogy lekezelő, hanem hogy egyszerűen kontraproduktív. Mert a főnök azt hiszi, hogy attól lesz nagyobb a rend, ha mindenki hallgat, miközben valójában csak annyit ér el, hogy mindenki befeszül, hibázik, és közben csendben keresgéli a Linkedinen, hogy hol van egy normális munkahely. És a legszebb az egészben, hogy a főnök ilyenkor teljesen őszintén nem érti: „miért mennek el ezek a fiatalok, hát én csak annyit mondtam, hogy fogd be a szádat, és csináld rendesen…”
