Van valami, amiben valahogyan sehogy sem jutunk előrébb, noha a világ legegyszerűbb dolga lenne, és mégsem. Ez pedig az üzleti (vállalati, szervezeti) kommunikációban a válaszadás gesztusa. Gesztus, hiszen nem biztos, hogy a megszólított is beszélgetni, válaszolni akarna, ám ezt mégis illene, illik megtenni.
Együttműködésre vagyunk utalva (ítélve?), belsőre és külsőre, egyenrangúra és hierarchikusra, formálisra és informálisra, alkotóra és hivatalosra. Mindenkinek megvan a maga szerepe-funkciója ebben, amelyet csakis úgy tud betölteni, ha információt tud cserélni a másikkal. Vagyis ha szóba állnak vele, és elsősorban válaszra méltatják. Gondoljunk bele, hányszor fordult már elő mindannyiunkkal, hogy megkerestünk valakit, amit nem követett semmilyen reakció. Zavaró, bosszantó, vagy bántó, felháborító, megalázó ez, helyzettől, érzékenységtől függően.
Reagálni, válaszolni macerás. Vannak persze a notórius nyaggatók, energiavámpírok, akik napi munkájukat úgy fordítják le, hogy másokat bombáznak “figyelmükkel”, sokszor valamit (például alkalmatlanságot, rendszerszintű információhiányt, vagy mondjuk kompetencia problémát) fedezve, kompenzálva ezzel. A megkérdezettek reakciója lehet erre a bezárkózás, amellyel viszont azokat is büntetik, akiknek tényleg szükségük lenne információra. Ám most nem ezt az esetet vizsgáljuk, hanem azt, amikor a nem válaszolás egyfajta viselkedési mód, attitűd, „mert megtehetem”. Megtehetem főnökként, megtehetem funkcionális vezetőként, megtehetem megbízóként, vevőként, vagyis pozícióból, erőből, hatalomból.
Viselkedési normákkal nem érdemes vitatkozni, ahogyan ízléssel sem, ezt már tudjuk régen. Azzal viszont érdemes és kell, hogy az általános üzleti kultúrába mi tartozhat bele, és ennek része-e visszajelzés, a válasz, a reakció témaköre. Ha azt nézzük, mi a hozadéka egy nem reagáló hozzáállásnak, nem túl sokat találunk. A vélt időnyereség, saját időnk feletti uralom megtartása gyenge érvek, hiszen egy idő után az illető környezete megtanulja, megszokja, hogy nem jut át rajtunk. Kiépülnek az elkerülő, menekülő utak, amelyek akár intézményesülhetnek is, vagyis a szervezet rájön arra, hogy lehet másként is, nélkülem is. Ez viszont már lehet a vég kezdete.
A nem reagálás üzenet is: „nem érdekelsz”. OK, ez eléggé egyértelmű, amit jobb mielőbb tudomásul venni, erőltetni nem sok értelme van. A világ viszont forgandó, az élet bármikor bárkit elsodorhat onnan, ahol magabiztossága kikezdhetetlennek tűnt. Biztosan sokaknak van ilyen emléke, ismer valakit, aki ismer valakit…
A válaszolás, a reakció mindezeken felül tiszteleti kérdés, ami egy normális, vállalható, fenntartható üzleti környezetben legalább olyan fontos, mint a bizalom. E kettő tényezőről meg azt mondják, hogy sikeres cégek és sikeres vezetők sajátja.
