A Bor, mámor, Provence című filmben a nagy arcú londoni bróker, Max Skinner és francia helyi szépség, Fanny Chenal együtt tötlött éjszakájuk után latolgatják közös jövőjüket. Itt hangzik el a következő párbeszéd:
Max: Ez a hely nem illik az életembe.
Fanny: Nem, Max. Az életed nem illik ehhez a helyhez.
A dolog aztán persze happy end-del végződik, megtalálják a megoldást (nem Fanny megy végül Londonba, hanem Max választja Provence-t). A dilemma vezetik és sokaknak ismerős: meddig érdemes küzdeni, erőfeszítéseket tenni valamiért, és mikor jön el a pillanat, amikor be kell látni, hogy a dolgok együtt állása végzetesen és végletesen megszűnik. Igaz ez szakmai feladatainkra, vállalati, szervezeti boldogulásunkra is. Előállhat olyan helyzet, amikor el kell fogadni, hogy a környezet, az értékrend, a kultúra és az érintett vezető, szakember nem illenek össze. Nem azért, mert egyik vagy másik jobb, vagy rosszabb, hanem mert nincs meg a kémia, a szinergia, a bizalom, a hit, a lelkesedés.
Hogy ez mikor következik be? Nem kiszámítható. Érdemes talán a belső megérzésre hallgatni. Amikor minden reggel a gyomorban érezzük már a stresszt, amikor már saját ötletünket is magunk söprünk le, mondván: úgysem megy át, nincs értelme küzdeni érte, vagy amikor azt érzékeljük, hogy a történések már kikerülnek, nélkülünk formálódnak, és bár erről nekünk senki sem szólt, a körön kívül találjuk magunkat. Egy transzparens, bizalmon alapuló szervezetben ritkán fajulnak idáig a dolgok, ott megtisztelik egymást a felek az őszinteséggel. Ahol ez nincs meg, ott kivárásra, kifárasztásra játszanak a felek, mígnem az egyik aztán lépni kényszerül, és olyankor már a harag és a csalódottság dominál.
Ha úgy érzed, az életed nem illik a helyhez, vagy éppen a hely nem illik az életedbe, jobban jársz, ha te lépsz először. Mert ekkor a döntés még a tied. Utána már csak sodródni tudsz.
