A koronavírus nem várt, ám annál konkrétabb próbának teszi ki napjainkban a vállalatok válságkezelési felkészültségét. Soha korábban nem volt még példa arra, hogy az országban, sőt, lényegében az egész világon egyserre, szinte minden szervezetnek muszáj legyen valamilyen módon reagálni, döntéseket hozni és ezeket hatályba helyezni egy külső fenyegetettség miatt. A koronavírus – vélhetően és remélhetően – nem elsősorban a betegség súlyossága miatt számít kritikus tényezőnek, hanem az úgynevezett karanténhelyzet okán: hiába nem beteg valaki, ha olyan helyen járt, olyan személyekkel érintkezhetett, máris bekerül a kockázatot jelentők körébe, és innentől kezdve korlátozni kell a céggel való kapcsolatát.
A menedzsment feladata nem egyszerű: mérlegelni a kitettséget, a fertőzés eszkalációja esetén bekövetkezhető rendkívüli üzleti helyzeteket, áttekinteni a szükség esetén kizárt, otthoni munkavégzésre ítélt kollégák munkavégzésének feltételeit, beleértve az infrastruktúrát, a céges rendszerekhez való távoli hozzáférést, ezek terhelhetőségét, a biztonsági feltételeket, vagy éppen az ügyfeleknél végzendő fizikai munkavégzés korlátozását. Komoly dilemma, hogy mindezt mikor kezdjék el, hogyan kommunikálják, hogyan határozzák meg a reakciók éppen megfelelő szintjét, és még sorolhatnánk.
Shit happens, szokták mondani, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy az ördög nem alszik. A válságkezelés képességére, a válságkommunikáció protokolljára nyilván nem akkor kell gondolni, amikor beüt a baj. Legyen a koronavírus aktuális, élő, és lássuk be, komoly téttel bíró apropó arra, hogy ahol erre szükség van, most pótolják be az eddig halogatott, elmulasztott protokollok kialakítását. A koronavírus egyszer majd lecseng, de az biztos, hogy lesz újabb helyzet, és azt már kezeljük megfelelően!
