Minden nézőpont kérdése. Az is, hogy egy-egy feladatot ellátó munkatársat hogyan ítélünk meg. Egy irodából, a táblázatokból felpillantva, egy nemzetközi videókonferenciából kiszakadva könnyű a végeken megbújó „állománynak”, „populációnak” látni a kollégát, akivel elég sok macera van úgy általában. Miközben ő meg úgy érzi, a fronton harcol, áll helyt napi szinten géppel, szerszámmal, ügyféllel, az elemekkel küzdve, az elvártnál kevesebb információval és támogatással felvértezve. Maradjunk annyiban, hogy ez a fura helyzet néha bizony előfordul.
Szerencsére a világ 2020 tavaszán rádöbbent arra, hogy a végeken nyilvántartottak bizony komoly frontharcosok, akik nélkül nemhogy betegellátás, de áruval teli polc, megrakott teherautó, víz és áram se nagyon lenne. Az este nyolc órai spontán taps mélyen a lelkiismeretünkből felszakadó beismerése annak, hogy rossz irányban ültünk a lovon.
Egy vállalatban mindenkire szükség van, a portástól a vezérigazgatóig, ezt tudjuk jól. Mégis sikerült elfelejtenünk ezt, és idióta vállalati kasztokba rostálódva lettünk ilyenek, meg olyanok, fehéringesek meg kékgallérosok, zakós majmok meg kockásingesek, de semmiképpen sem annak a bizonyos vállalati közösségnek egyformán megbecsült tagjai.
Sokat mérgelődtünk ezeken az oldalakon azon, hogy a munkaerőhiány milyen ostobán lett lefordítva álszent, átlátszó, felszínes kommunikációs programokká. Pedig egyre több olyan jó példát is lehetne követni, ahol az egybetartozás, a jóban-rosszban szemlélet valóban csodákat művelt. Ahol nem a dekára kimért fizetésemelés, a kegyként juttatott prémium az egyedüli motiváló erő, hanem a közös alkotás öröme, a problémák együttes megoldása. Ahol a bevonás és felhatalmazás elemi energiákat szabadít fel a csapatokból, miközben tehermentesíti a vezetőket az alól, amihez amúgy is kevesebbet értenek, mint azok, akikre a dolog tartozik.
A végekből most sok helyen frontok lettek és ez jól látszik már. Ne felejtsük ezt el akkor sem, ha az élet visszatér a normálisnak gondolt medrébe.
