Lassan fél éve, hogy új elnöke van a Magyar Reklámszövetségnek. Tavaly decemberben adtam át a stafétát, így most már sok minden leülepedett bennem mindabból, amit a három éves elnökségem alatt megéltem. Kivételes élmény volt a reklámszakma szövetségét vezetni, egyben igen kemény, nagyon sokszor hálátlan feladat is. Pont olyan, mint bármelyik másik civil, szakmai, vagy társadalmi közösségben tisztséget vállalni. Az egész azzal a megmagyarázhatatlan késztetéssel indul, hogy tenni kell valamit. Ezt nem lehet jobban körülírni, mint hogy az ilyen dolog belülről jön. Én is talán otthonról hoztam, mert azt láttam, hogy a dolgokért tenni kell akkor, ha más nem tesz. Aztán egyszer csak a közepében találod magad helyzeteknek, ügyeknek. Rád néznek, tőled várják a következő lépést, és Te csinálod. Aztán van az a bizonyos közösségi erő, amit egymásban erősítenek az emberek. Ez a legszebb talán az egészben, amikor azt látod, zakatol, működik körülötted minden, amikor emberek tesznek-vesznek, intézkednek, letárgyalnak, megszereznek, és mindenek előtt jelen vannak, szó szerint. Sok projekt, konferencia, kutatás jött létre így, elmondhatatlan büszkeséget és örömet szerezve ezzel a résztvevőknek. És persze van a magányosság is, amelyben szintén volt részem rendesen. Be nem tartott ígéretek, passzivitás, negatív hozzáállás, a társadalmi munka összes nyűge, baja, a motiváció elvesztése. Elindulsz, mert ezt beszéltük meg, aztán egy idő múlva azt látod, csak egyedül mész. És ha már elkezdted, be is kell fejezni, egyedül, keserűen. Mégis, talán mindezekért együtt mélyen hiszek a civil akaratban, a közösségekben, a közös bölcsességben. Mert hát társas lények lennénk, vagy nem?
