Nyafogós, kényeskedő világban élünk, ahol sokszor (legtöbbször) semmi sem jó, ahol minden második mondatban a „bezzeg régebben…” összehasonlítás felemelt mutatóujja billeg az orrunk előtt. Már a német autók sem a régiek, bezzeg, amikor nem volt ennyi elektronika, amikor még fém a fémmel, stb… Mintha elfelejtettünk volna örülni a pillanatnak, amikor a csecsemő korai ébredése miatt nem bosszankodunk, hanem örülünk, hogy így módunk van megcsodálni a hajnali Tihany napfelkeltéjét, amikor az árvíz utáni Margitszigeten a pocsolyaszag helyett a hárs illata fészkelődik be az érzékeinkbe. Örülni sokkal jobb. Jó örülni egy cikknek, amiben a szerző is örül valaminek. Például egy remek olasz autónak, a vadonatúj Maserati Ghilbinek, amely summája, összefoglalója, jelképe annak, hogyan is lehet örömteli módon állni a világhoz. Igen, egy olasz autónak ujjong a tesztelő, és mondataiból árad a felszabadultság, hogy végre nem kell a német mérnöki kiválóságot mérceként elővennie percenként, egyszerűen csak beül az autóba, nyom egy „kövér gázt”, és elolvad a puha bőrülések, a mesterien kialakított ajtókilincsek, és a visszadurrogó kipufogó élményétől. Így is lehet autózni és így is lehet cikket írni. A Maserati a legjobb autó tán? Dehogy! Olasz a lelkem, nyilván megmutatja majd gyengéit a tulajdonosnak hamarosan, de egy dolgot nagyon tud: magával ragad, érzelmet vált ki, függővé tesz. Nem szégyen bevallani, ha elcsábul a férfiember, és a cikket olvasva lélekben elkezdi kiszámolni, hány évig is kellene gyűjtögetnie egy ilyen csodára. Nagyon sokáig… Ám a hatás még így, többszörös áttétellel is érezhető. Ha nem is lehet övé az autó, a cikk olvasása erejéig része lehet a varázslatnak. És hát erről szól a stílus, ezért működnek nagyon az olasz márkák.
