A legtöbb témát minden bizonnyal Kína adta az elmúlt két évtizedben a gazdasági gondolkodóknak. Csodaszámba megy, ami ott történik, ámulunk a két számjegyű gazdasági növekedésen, és ahogy annak idején leszoktuk arról, hogy „legagyizzuk” a dél-koreaiakat, mára a Made in China jelzéssel sincs semmi bajunk. Nem is lehet, hiszen szinte minden nagy vállalat ott gyártat, a csúcstechnológia Kínában áll össze termékké, és a márkákhoz kötődő minőségi színvonal is tartható a jelek szerint. Mindennek következtében Kína egyre inkább technológiai élversenyzővé válik, és az amerikai gazdaság finanszírozásában is meghatározó szerepet vállal. Nincs is ennél morbidabb helyzet, hiszen Kína ma is népköztársaság, vagyis a kapitalizmus szolgálatában gazdagodott meg, és a két gazdasági, ideológiai rendszer remekül együtt tud működni a profit termelésben. Ám éppen a kapitalista logika miatt érdemes tovább gondolni a történetet: Kína az olcsó munkaerő és a – valljuk be – szabadabban értelmezett környezetvédelmi és munkajogi szabályok miatt válhatott a világ műhelyévé. Ebbéli minőségében Kína szépen, fokozatosan megtanulta használni a fejlett technológiát, előállítani a minőséget, sőt innovációban, oktatásban is felzárkózott, nem utolsó sorban a távol-keletiekre jellemző tudásvágy és alázat okán. Mindeközben emelkedtek a bérek, ha mérsékelten is, de egyre inkább öntudatra ébrednek a munkavállalók, és a környezetpusztítás is mintha egyre több figyelmet kapna a helyi vezetők körében. Lassan eljutottunk oda, hogy Kínában bizonyos szektorokban már nem olcsóbb gyártatni, sőt, a kínai gyárak elkezdték kihelyezni gyártásukat Európába, Amerikába. A tőke – legyen az bármilyen ideológiájú, nemzetiségű – pedig profitra gyúr, és a költséghatékonyság mindent visz. Kína szerepe tehát egészen biztosan változni fog, mégpedig két forgatókönyv szerint. Az egyik alapján a korábban Kínába kihelyezett iparágak megindulnak vissza, az anyaországokba, ahol már nem, vagy nem sokkal lesz drágábba gyártás, és „melléktermékként” nagyon komoly társadalmi előnyöket jelenthet az újraiparosítás, a munkahelyek teremtése, és minden, ami ezzel jár (infrastruktúra fejlesztés, oktatás). A másik lehetséges kimenet abból vezethető le, hogy Kína kinőtte magát, és gazdasági, K+F nagyhatalomként nem „visszaengedi” a termelést, hanem éppen hogy maga helyezi ki azt, akár a legfejlettebb országokba is, főleg olyan területeken, amelyekben ez a döntés hozhat komparatív előnyöket. Magyarország ebben a folyamatban akár jól is járhat, helyzetünk, gazdasági viszonyaink, kapcsolatrendszerünk, és főleg elemi érdekeink okán. Érdemes lesz figyelni tehát, merre is mozdul el a globális gazdasági inga, és ebben a folyamatban végre tudunk-e mi is lendületet szerezni.
