Mint minden, a világ haladását követni igyekvő egyed, magam is súlyos dilemmába kerültem: lecseréljem-e két és fél éves finn eredetű mobilomat egy okosabbra, netán egy „direkte” okos telefonra, ha igen, milyenre, és mondjuk miért pont arra, amire a legtöbb trendi kolléga. (Tudjuk, mire gondolok, ugye?) Mert hát telefonálni, sőt mailt olvasni, böngészni is kiválóan lehet még mindig a jó öreggel. Rendben, nem olyan gyors, meg a képernyője is kicsi, mivel nyomógombos kivitel, (főleg ezért kellett beszereznem életem első szemüvegét), de hát pont azért vettem kompakt méretű notebookot, hogy az mindig nálam lehessen, és a korszerű mobil internet technológia segítségével ott is beadhassam magamnak az esedékes infokommunikációs dózist, persze vénásan, ahol se kábel, se wifi… Akkor meg minek is? És nem is beszéltem még a vállalati arculatunk kialakításakor céges előírássá emelt szigorúan fekete borítójú jegyzetfüzetről, a hozzá tartozó és színben is passzoló tollal. Telefon, jegyzetfüzet, notebook, és akkor nekiállok itt bizonytalankodni. Ha nem veszek új telefont, büszke lehetek magamra, hiszen masszívan ellent tudtam állni a fogyasztói társadalom csalfa nimfa dalának, az (áll)innovációs kényszernek, kevesebb energia, nyersanyag, benzin, kerozin fogy, kevesebb fa pusztul ezáltal, és talán még a világbéke is reálisabbá válik. Lassul a globális felmelegedés, és a politikai pártok is szót értenek majd eztán – talán. Idilli kép. Ám okos telefonom, szép, új, csak az enyém, az nincsen. Pedig a réginek az akkuja is kezd lehalni. És már karcos is, tegnap is láttam valahol a sarkánál, kifejezetten karcos. Ilyennel meg az ember nem építhet vállalati imidzset, nem? Mit szólnak az ügyfelek, meg a partnerek, meg a szakma? Na, a szakma az kifejezetten figyeli ám az ilyet és majd elterjed, hogy nekem csak régire futja, és jól megnézhetem magam, szakmailag! Hát itt állok én, nagy magányomban, súlyos dilemmámmal, és persze boldog vagyok, hogy ez a legnagyobb bajom! De hát valamin mindig agyalni kell, nem?
