Hazafelé autózunk vidéki hivatalos programunkról. Jó hangulatban faljuk a kilométereket az autópályán, az elmúlt órák üzleti szempontból sikeresek voltak és ilyenkor felszabadultan cseveg az ember erről-arról. Pláne, ha jó a társaság a kocsiban. Most például arról folyik a beszélgetés, hogy a megelőzött autókban, illetve a mellettünk elhúzókban (ebből azért nincs túl sok) kik is ülhetnek, és miért éppen az adott autót választották. Összefügg-e a személyiség és az autó márkája, mérete, stílusa, vagy éppen színe. Egyetértünk abban, hogy összefügg. Érdekes játékba kezdünk. Egymásnak keresünk autómárkát és típust, függetlenítve magunkat a játék erejéig attól az apró feltételtől, hogy számítanak az anyagiak. Tehát, melyikünknek milyen márkát szavazna meg a másik? Röpködnek a személyiségjegyek, a tulajdonságok, a jelzők és egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy már nem az autókról beszélgetünk, hanem arról, hogy milyen nehéz mélyebben jellemezni egy embert, akiről azt gondoljuk, jól ismerjük. Színesíti a képet, hogy az illető családos-e, praktikus avagy presztizs orientált, egyáltalán, mire is használná azt a bizonyos autót. Használati tárgy-e csupán, melyet időnként maximum lemosat és kitakaríttat, de nem babusgat halálra, vagy önkifejezése része, az örömszerzés eszköze, öltözéke kiterjesztése. Hogyan és mennyit vezet egyáltalán? Kell-e a kocsiba sok ló ereje, vagy a fogyasztás alacsonyan tartása a legfontosabb? Van-e nemzeti preferencia? Latin vérre izgul-e az illető, esetleg technokrata német, minimalista svéd, laza francia, netán high-tech japán a kedvenc? Egyre-másra jönnek a jelzők, az újabb szempontok, árnyalódik a személyiségrajz, markánsodik a karakter. Kevesebb, mint egy óra alatt feláll a személyes arculat, érvekkel, meggyőződéssel alátámasztva. Pedig csak autókról kezdtünk el beszélgetni…