X, Y, Z…

X szerint Y boldogtalan. nem is beszélve Z-ről. Nyilván azért boldogtalanok, mert nem értik az élet igazi értelmét. Csak úgy vannak, összevissza virtuáliskodnak, ahelyett, hogy … Úgy, mint anno, amikor minden más volt. És egyébként is, hogy jönnek ők ahhoz, hogy …

Lépten nyomon belefutok a fenti mérhetetlen problémába, abba, hogy az Y, pláne a Z generáció mennyire nincs jó pályán. A neten élnek, nem olvasnak, nem fociznak, nem beszélgetnek, felületesen kommunikálnak, sőt, immár odáig merészkedtek, hogy kezdenek külön nyelvet alkotni. Az idősebbek (nem feltétlenül korra, inkább mentalitásra gondolok) szerint mindez nincs jól. Rádióriportban kérték a minap tőlem, hogy ugyan már ekézném egy kicsit őket, őket, akik még katonák sem voltak, hát mi is tudhatnak ők… Cikkeket olvasok a közelgő világvégéről, hiszen olyan generáció cseperedik, akiktől az Isten mentsem meg minket. Immunisak minden modellre, kommunikációs klisére, kutathatatlanok, és úgy általában megérthetetlenek. Éppen ezért mi mást is kellene tenni, mint megregulázni őket. Büszke szülőket hallok melldöngetni, akik nem engedik csemetéjüket közösségi médiázni. Vicces azt gondolni, hogy ezzel egyrészt a javukat szolgálják gyermeküknek, másrészt az ifjú nem találja meg a módját annak, hogy kivegye a részét ebből az izgalmas, globális új világból. Az igazság ugyanis ez alkalommal is odaát van ám. Zseniális ez a mostani kisember nemzedék, fogadni mernék, hogy legalább olyan arányban lesznek nagy emberek belőlük, mint belőlünk… Na, ja.

Mit kéne tenni? Például tanulni egymástól: Z megtanítja X-et online boldogulni, cserébe X megtaníthatja Z-t offline banki ügyintézni. Mindenki csak nyerhet, a globális tudásmegosztás újabb diadalaként. Addig is ne legyünk már saját nagyanyáink! Szerintem.

Kapcsolódó bejegyzések